Az írástudók felelőssége abban is rejlik, hogy leírják, amit fontosnak tartanak és ami sok embert érint és érdekel. Még akkor is, ha az a vélemény nem tűnik trendinek. Az alábbi gondolataim kártyás szempontból vállaltan elfogultak, bizonyára vitákat is gerjesztenek, de vállalom, hogy én így látom az elektronikus fizetés jelenét és jövőjét.

Mobilfizetés

A mobiltelefonok a 90-es évek első felében jelentek meg Magyarországon, nem sokkal rá kezdtek arról beszélni, hogy hamarosan jön a mobilfizetés, sőt a mobilszolgáltatók bankot alapítanak/vesznek és vége a bankkártyának.

Ez a törekvése a mobilszolgáltatóknak közel 10 évvel ezelőtt a Mobil Tárca Egyesület formájában öltött testet, amely éveken keresztül egy dologgal büszkélkedhetett: a 3 mobilszolgáltató szóba állt egymással egy közös cél érdekében – azaz piaci részesedést szerezni a pénzforgalomból, ezáltal bevételre szert tenni. Nyilván ők elsősorban az általuk uralt SIM kártyára alapozták az üzleti koncepciót.

Ez a kísérlet egy-két év után elbukott, mert nyilvánvalóvá vált két dolog.

• A nemzetközi kártyatársaságok és a bankok nélkül ez nem fog működni.
• Létrejöttek olyan megoldások, amelyekhez a telkom szolgáltatók viszont nem kellenek.

Mára elmondhatjuk, hogy mobilfizetés az eredeti elképzeléseknek megfelelően (osztott SIM, dual SIM, speciális SD kártya stb.) nem létezik. Van viszont bankkártyás fizetés mobiltelefon segítségével. (Ha sarkítani akarok, akkor az egyik PVC-ből készült eszköz szerepét átveszi egy másik PVC-ből készült eszköz. Közöttük zajlik a „harc”. Jó hír, hogy a nap végén a mobil eszköz és a bankkártya megbékélnek egymással és mind a kettőből ugyanaz lesz: fekvőrendőr.)

Amikor mobilfizetésről beszélünk, akkor a mögöttes fizetés majdnem valamennyi esetben a bankkártya infrastruktúrát (kártyaszám, autorizáció, klíring, settlement, dipute resolution, fraud management stb.) használja. Az ott évtizedek alatt felépített folyamatok és szabályozók, a széles körű nemzetközi elfogadás nehezen reprodukálható.
Nem véletlen, hogy végül a lábra állt „mobilfizetési” rendszerek (AliPay, WePay, ApplePay, itthon a Simple és a zárt banki megoldások) mind itt kötnek ki.

Alipay/WePay

Szokás őket példaként emlegetni, mint a mobilfizetés legsikeresebb történeteit. Ami tény, hogy hihetetlen ügyfél(adat)bázissal rendelkeznek, egyik az e-commerce világában (AliExpress), míg másik a social mediában (WeChat) gyűjtögetve és megerősödve. Mára hihetetlen erőforrásokkal és fogyasztói körrel rendelkeznek.

Újat hoztak abban is, hogy a kiskereskedelmi forgalomban a felek (kereskedő/elfogadó – vevő/kártyabirtokos) a QR-kódot használják, amit a tranzakcióban résztvevők azonosítására használnak (azaz a front-end rendszerekben). Mind a vevőnek, mind a kereskedőnek saját QR-kódja van és – megoldástól függően – az egyik leolvassa a másik QR-kódját és fizetési meghagyás szerű tranzakciót indít (kereskedői oldal) vagy átutalás szerű tranzakciót indít (vevői oldal). A QR-kód szerepe itt véget ér, kezdetét veszi a fizetés (payment).

Nyilván a vevő/fogyasztó dönt, hogy a pénzét milyen módon kívánja elkölteni, azaz a fizetési kérelem jóváhagyása vagy az átutalás elindítása esetén hogyan rendelkezik.
Erre három lehetősége van:

• választ a már korábban regisztrált betéti kártyái közül,
• választ a már korábban regisztrált hitelkártyái közül,
• esetleg a már feltöltött e-walletben lévő pénzét használja.

Tehát mint látjuk bejön a képbe a kártya (igaz, nem a plasztik), amely segít a fizetési művelet végrehajtásában. A kártyaszámon alapuló – UnionPay – rendszer segítségével történik meg az autorizáció, majd a klíring és a bankközi elszámolás.

Az e-walletből való fizetés ebből a szempontból kilóg, itt a szolgáltató háttérrendszerei, szabályai, folyamatai játszanak szerepet. Ugyanakkor valószínűsíthető (ld. Simple, Revolut, PayPal példa), hogy az e-wallet feltöltése is bankkártya tranzakcióval történik (ld. erről bővebben a következőkben).

Revolut

Egy-két évvel ezelőtt még mértékadó megszólalók részéről is azt hallottuk, hogy a Revolut a bankok kihívója, a merészebb jósok szerint a „bankok nagy ellensége”.
Nem kétséges, hogy a mobil applikációra és nem mellékesen a (fizikai és virtuális MasterCard) betéti kártyára alapozott több devizanemes megoldás népszerű lett a magyar piacon is. Népszerűségének titka részben az árazásának (devizakonverzió, kártya éves díj, külföldi ATM használat stb.), részben az új megoldásoknak (azonnali átutalás, fizetési kérelem – a saját klíringrendszeren belül, bankkártya kényelmi és biztonsági szolgáltatások stb.) köszönhető.

Miért nem veszélyezteti ez igazán a bankok pozícióit? Kétségtelen, hogy ezzel forrás távozik a bankból, de ez az esetek nagy többségében arra korlátozódik, amennyit az ügyfél az adott hónapban a kártyával el kíván költeni. Gyakorlatilag a kártyabirtokos a bank által rendelkezésre bocsátott bankkártyával feltölti a Revolut számláját és utána Revolut kártyájával ezt apránként elkölti.

A bank a bankkártyával történő feltöltéskor (mely vásárlási tranzakciónak számít) megkapja az interchange feet egy összegben. A Revolut viszont mint kibocsátó ezt csak kis részletekben, vásárlásonként kapja vissza, ugyanakkor terhelik a kibocsátói díjak, a fraud kockázat, a monitoring, a dispute resolution díjai és költségei stb. Ha akarom, akkor ezt úgy is értékelhetem, hogy a bank outsource-olta a card paymentet, a MIF bevétele megvan, de költségektől szabadult. Nem gondolom, hogy ez annyira a bank ellenére van, ilyen ellenség bármikor jöhet (ld. még Curve).

Kérdés persze a devizakonverzióból származó bevétel, illetve a forráskivonás, de ezt szimplán árazással (pl. Revolut feltöltés esetén speciális díj bevezetése) kivédhető.
A másik dolog, ami a bankok számára elveszhet: a fizetésből származó információk. Ezek azok, amelyre alapozva a WePay és az AliPay biztosítási és hiteltermékeket fejleszt, scoringol, marketing akciókat indít, plus-sell és X-sell értékesítést végez. Ugyanakkor Magyarországon a bankkártya elmúlt 30 éves, de nem ismert, hogy bármelyik kibocsátó a bankkártya tranzakciós adatokat akár termékfejlesztésben (fogyasztási hitel), akár hitelminősítésben (mely még mindig főleg jövedelem- és fedezet alapú), akár marketing akciókban, akár CRM-ben felhasználta volna. Pedig a tranzakcióban szereplő adatok (hely, idő, kereskedő, összeg stb.) értéket jelent(het)nek.

Azonnali Fizetés

A bankkártya végét vízionálók körében a következő „fogódzó” az azonnali fizetés, amely „gyorsabb és olcsóbb megoldást kínál a bankkártyás fizetéssel szemben”.
A rendszer bevezetésével párhuzamosan ezek a hangok elhalkultak és mire bevezetésre kerül, addigra nagyjából el is halnak. Az érintéses bankkártya fizetés pozícióit a kiskereskedelemben – egyelőre – semmi nem veszélyezteti, a fogyasztó/kártyabirtokos számára ennél egyszerűbb, gyorsabb, olcsóbb megoldást nehéz találni. (A kereskedőről később).

Még a legkifinomultabb „mobilfizetési” megoldások is 5-6 clickről beszélnek, ami persze feltételezi a működő telefont is. Az ügyfélélmény szempontjából egy mobiltelefonra rögzített kártya (sticker), egy telefontok zsebébe süllyesztett (vagy ahogy egy konferencián elhangzott: „befőttes gumival a telefonra erősített”) kártya ugyanazt jelenti: a telefonommal fizettem. (Ennek a kibocsátó szempontjából van inkább jelentősége, hiszen egy bankkártya eltűnését az ügyfél átlag másfél nap múlva veszi észre, míg a telefonét egy órán belül. A letiltás és illetéktelen felhasználás miatt ez nyilván nem mindegy.)

Tehát a fogyasztó számára egy mobiltelefonra telepített alkalmazás és az abban való „matatás” nem teszi egyszerűbbé a vásárlást, akár átutalási megbízás indításáról, akár fizetési kérelemre történő válaszról van szó.

Nézzük a kereskedői oldalt! Higgyük el, hogy a kereskedő számára egy újabb fizetési mód bevezetése gonddal és költséggel jár. Ehhez hozzá kell igazítani az infrastruktúráját (POS, pénztárgép, háttérrendszerek), az elszámolási és főkönyvi rendszerét, a pénztárosok oktatását és még ki tudja, hogy mit. (Gyakorlati példa, hogy az egyik legnagyobb élelmiszerlánc UnionPay elfogadása azért húzódik évek óta, mert a pénztárgép rendszerben lévő módosítások nem készültek el, nem sikerült egy új kártyaterméket beilleszteni a meglévők közé.)

Cserébe a kereskedő ígéretet kap arra, hogy naponta többször, akár azonnal, folyamatosan kap jóváírást és ez neki milyen jó. Ez egy olyan feltételezés, amely legfeljebb két fajta kereskedőt ismer: az egyik a napi bevétellel megy másnap hajnalban a piacra, a másik típus olyan treasury csapattal rendelkezik, amely folyamatosan felhasználja/befekteti a befolyt bevételt napközi deal-ekre. Nem vagyok benne biztos, hogy erre üzletet lehet alapozni (vagy csak olyat, mint a már a MasterCard MoneySend által is megismert „söröző barátok”, akik egymás között tologatják a filléreket egy kiadós sörözés után).

Ha már a MasterCard előjött. Érdekes és elgondolkodtató volt azt tapasztalni, hogy a nemzetközi kártyatársaságok visszafogottan (közönyösen? méla undorral?) figyelték az azonnali fizetési rendszerrel kapcsolatos hazai eseményeket (nem mintha a VocaLinkkel megváltották volna a világot…), még arra sem tettek kísérletet, hogy a kártyaszám bekerüljön a másodlagos számlaazonosítók közé. (Pedig oda a világon talán elsőként és egyedüliként még az e-mail cím is bekerült.). Nyilván nem látták/látják veszélyeztetve a pozícióikat, nem látnak sem konkurenciát, sem partnert az új fizetési megoldásban.

Kevés olyan fogyasztó lesz, akinek a szívét megdobogtatja, hogy a pl. a közüzemi szolgáltatóhoz történő befizetése nem kb. egy óra alatt érkezik meg, hanem 5 másodperc alatt. Az is biztos, hogy ezért többet fizetni sem lenne hajlandó.

A fizetési kérelem sajnálatos módon mintha az azonnali átutalás mostohatestvére lenne, még a 2020. március 2-i módosított időpontra sem kötelező a pénzintézetek számára. Pedig ha a kiskereskedelmi vásárlás területén nem is igen rúg majd labdába, de a sárga csekknek komoly vetélytársa lehet, és ezáltal hozzájárulhat a készpénzes forgalom csökkenéséhez.

Merre tovább bankkártya?

Igen, elképzelhető, hogy a plasztik ebben a formájában meg fog szűnni. Valószínűleg kiadott magából mindent, amit a megszületése (1949) óta eltelt 70 év alatt képes volt. Kezdetben a dombornyomás, később a mágnescsík, majd a chip és az NFC szolgált arra, hogy a kártyán lévő információk bekerüljenek a tranzakcióba és elősegítsék az ügyfél, illetve maga a tranzakció azonosítását és elszámolását. A plasztik szerepét átveszi egy másik eszköz, amely sokkal korszerűbb és népszerűbb. (Hogy ennek az eszköznek is lesz-e 70 éve, az már erősen kétséges.)

A kártyaadatok átvitelének módja az techológiai kérdés („ez csak IT”), az igazán izgalmas dolgok az üzleti logikánál kezdődnek: milyen tranzakciók, kinek engedélyezettek, hogyan történik ezek elszámolása, hogyan építhető fel az üzleti modell és egyáltalán: hogyan lesz az egész nyereséges.

Ami nem fog változni még jó ideig: a kártyaszám és a rá épített autorizációs és klíring rendszer, a kereskedői és bankközi elszámolás, a dispute resolution, a fraud monitoring és prevention, a nemzetközi elfogadás, a rengeteg szabályozó, a mögöttes rendszerek és a tudás. A kis PVC lapocska lehet, hogy el fog tűnni (bár szerintem még az unokáimnak lesz – bár még meg sem születtek), de ez az infrastruktúra nehezen lesz pótolható vagy akár másolható. Azonban ez az infrastruktúra is folyamatosan fejlődik és akár olcsóbbá és gyorsabbá is tehető. Erre látunk példákat a következőkben.

Azonnali elszámolás

Az outgoing és incoming klíring file-ok batch-ben történő „tologatása” valóban elavult, még akkor is, ha a kártyabirtokos ügyfél az autorizációt követő zárolást úgy éli meg, hogy „megterhelték a kártyámat”. Ezen nyilván csak később következik be (incoming file > zárolás feloldás > terhelés), de az ügyfél már túlvan az eseményeken, ügyfélélmény szempontjából a fizetés azonnali.. Amennyiben a bankok nagyon szeretnék, akkor kihagyhatnák a felesleges köröket és az autorizációs kérdésre adott pozitív válasz esetén nem zárolnának, hanem rögtön megterhelnék az ügyfél számláját. Ezt „csak” azért nem teszik, mert a rendszerek nem így lettek kitalálva, a mögöttes logika nem ezt diktálja, és a szabályostól eltérő esetekre (a tranzakciók elenyésző része) külön eljárást kellene kitalálni a saját rendszerekben.

A kereskedői oldal hasonló: a T+1 nap elfogadottá vált, sem a „piacos” kereskedők, sem a „treasurys” kereskedők nem döngetik a kaput, nem igénylik az azonnali jóváírást. Pedig erre szintén lenne megoldás: amennyiben az autorizációs üzenetet (helyesebben az autorizációs kérésre adott pozitív választ) azonnali fizetési megbízássá alakítanánk, akkor a kereskedő azonnal a pénzéhez jutna. Ebben az esetben a POS-re érkezett válasz és a kereskedő számláján történő jóváírásról -esetlegesen- küldött SMS időben sem válna el nagyon egymástól.

A kártyatársaságok részéről indultak hasonló irányú próbálkozások (ld. SMS – Single Message System), de olyan nagy népszerűségre nem tett szert. Ugyanakkor higgyünk benne, hogy amennyiben szükséges, akkor ezt elő tudják és elő fogják venni.

Nemzeti kártya

A magyar kibocsátói piacon a MasterCard kb. 80% és a VISA kb. 20% piaci részesedése mellett az egyéb kártyatársaságok (AmeEX, UniounPay) kártyái, valamint a nemzetközi kártyatársasági logót nem viselő ún. saját logós kártyák száma elenyésző. Valódi, kiélezett verseny tehát nincs, talán ennek is köszönhető, hogy a kártyatársasági díjak rendkívül magasak, becslések szerint ebben az évben már eléri a 100 milliárd forintot a magyarországi tagbankok által befizetett összeg. A nemzetközi kártyatársaságok tőzsdén lévő cégek, a profit maximalizására törekednek és a magyar piac jelenleg a „fejőstehén” korszakában van az ő szempontjukból.

A magas kártyatársasági díj aztán meglátszik a kártyabirtokosi díjakban (ld. éves díj), de akár a kereskedői díjakban is. Mindezek mellett nyilván hatással van a kártyaüzletági profitabilitásra, így a banki menedzsmentek döntésére az üzletági fejlesztésekkel kapcsolatban.

A Magyarországon kibocsátott kártyákkal 2018-ban kb. 942 millió sikeres tranzakciót bonyolítottak le, ebből 71 milliót külföldön. Ez a tranzakciók 7,5%-a. Az MNB statisztikák nem adnak választ arra, hogy ezt hány kártyával bonyolították le, de biztosak lehetünk abban, hogy a kártyák igen jelentős részén legfeljebb azért van a nemzetközi kártyatársasági logó, hogy a magyarországi elfogadók eszközein való használatot (interoperabilitás) biztosítsa. Egyébként felesleges, és azt értük fizetett kártyatársasági díjak kifizetése is felesleges. Ha van alternatíva!

Elviekben két hazai megoldás lehetséges: egy nemzeti kártyarendszer felépítése vagy megvásárlása (ld. eredeti GBC gondolat) vagy egy új scheme megjelenése a magyar piacon és az általa biztosított szabályok, standardok és infrastruktúra white label felhasználása. Ez utóbbira adott az elfogadásban már a magyar piac 60%-án jelen lévő, a kibocsátói oldalon most induló UnionPay, amely hasonló feladatot már elvégzett Oroszországban (MIR), illetve folyamatban van Szerbiában (DinaCard konverzió).

És persze harmadik megoldásként nagyon is elképzelhető egy új európai scheme megjelenése, ami -ahogy mondani szokták- „ugyan nincs, de volna rá igény” (ld. Berliner Group törekvések). Mi ugyan evidensnek tartjuk a MasterCard uralmát és a VISA másodlagos szerepét, de ez nem mindenhol van így. Eddig is láttuk a japán JCB-t, az indiai RuPay-t és -állítólag, Russia Today hír- jön a BRICS (Brazil, Russia, India, China, South-Africa) országok közös fizetési rendszere, a BRICS Pay.

A bankkártya infrastruktúra még jó ideig nehezen pótolható, a front-end részen lesznek változások, de ezek a rendszer magját alig érintik. A bankkártya rendszer is folyamatosan fejlődik, a jelenleginél olcsóbbá és gyorsabbá (azaz hatékonyabbá) tehető és készen áll az újabb és újabb kihívásokra.