Az utóbbi egy évben Magyarország külfölddel szembeni finanszírozási igénye a GDP 1,4%-a volt. A szám azért különleges, mert ez a mutató utoljára 2009-ben volt pozitív. Azóta a válság utáni alkalmazkodás (adósságleépítés) jegyében a magyar gazdaság kevesebb jövedelmet használt fel, mint amit előállított. Így tehát a külföldet finanszírozta, vagyis a finanszírozási igénye negatív volt. Attól azért egyelőre nem kell tartanunk, hogy a külső egyensúlyunk úgy felborul, mint ahogy azt a válság előtt láthattuk.

Ahhoz, hogy a 10 év után előjelet váltott mutató jelentőségét megértsük, érdemes röviden felvázolni a gazdaság működésének néhány aspektusát.

Egy kis makro

Egy országban alapvetően három nagy „szereplő” gazdálkodik: az állam, a vállalatok és a háztartások. Az állam beszedi az adót és elkölti. A vállalat profitot realizál és szétosztja a tulajdonosok között. A háztartások (főként) bérjellegű jövedelmet kapnak és elköltik. A három szereplő azonban szinte sosem annyit költ, amennyi jövedelme keletkezik, hanem annál vagy többet vagy kevesebbet.

A háztartások például tipikus megtakarítók, nem költik el az összes jövedelmüket, hanem összességében növelik a megtakarítási vagyont. Az állam szívesen túlköltekezik, ilyenkor a kiadása meghaladja a bevételét, a hiányt pedig eladósodással finanszírozza, például állampapírokat bocsát ki, amibe a háztartások fektetik a pénzüket. A vállalatoknak hosszabb távon tipikusan finanszírozási igényük van, hiszen hitel vagy közvetlen befektetés formájában tőkét vonnak be a fejlesztéseik finanszírozásába.

A fenti kép erősen leegyszerűsített, de a lényeg látszik belőle. A három nagy szektornak zárt gazdaságban összesen nulla lenne a finanszírozási igénye (vagy a másik oldalról nézve a finanszírozási képessége), hiszen a megtermelt jövedelmen csak ők osztozkodnak. Például az állam és a vállalatok akkor tudnak többet költeni a jövedelmüknél, ha a háztartások megtakarításai erre fedezetet nyújtanak. Ám ha nyitott a gazdaság, egészen más lesz a helyzet.

Nyitott gazdaságban ad absurdum akár mindhárom szektornak lehet negatív a finanszírozási képessége, amennyiben találnak külföldi finanszírozót. Például az állam devizakötvényt bocsát ki a japán befektetők számára, a vállalat beruház a külföldi tulajdonos anyavállalati hiteléből, a lakosság pedig a bankokon keresztül külföldi forrásból finanszírozott jelzáloghitelt vesz fel. Mindegyik rutinművelet egy modern gazdaságban, de ha ez egyszerre és nagy tömegben történik, akkor a nemzetgazdaság egésze látványosan eladósodik a külföld felé. Vagyis a negyedik nagy szereplőnek, a külföldnek nagy finanszírozási képessége lesz, amivel a három belföldi szereplő finanszírozási igényét fedezi. (A finanszírozási igény nem teljesen egyenlő a hitelfelvétellel, hiszen nem feltétlenül kell ilyen formában kapni a forrást, ennek a jelentőségéről még szó lesz.)

Pozitív-negatív

Ahogy tehát a bevezetőben említettük, a magyar gazdaság finanszírozási képessége negatívba fordult (finanszírozási igénye keletkezett), ami közel 10 éve nem látott jelenség – derül ki a Magyar Nemzeti Bank adataiból. Az 1,4%-os GDP-arányos mutató mögött több tényező áll, az alábbi ábra jelzi a lényeget:

Mint látható, a lakosság nettó megtakarítási aktivitása magas szinten áll, bár enyhén csökkent. Az államháztartás egyensúlyi pozíciójának van ugyan egy enyhén javuló tendenciája, de továbbra is 2% körüli finanszírozási igénye van. Az igazán látványos trendet a vállalati szektornál figyelhetjük meg. Néhány éve még a magánberuházások gyengélkedése miatt a vállalatok nettó megtakarítók voltak, az utóbbi egy évben (pontosabban: az idei első negyedévvel záródó utolsó négy negyedévben) azonban már a GDP közel 5%-át tette ki a finanszírozási igény.

Vagyis a külső egyensúly 2016 óta jórészt azért romlott a GDP 6%-ával, mert a vállalati szektor nagy forrásbevonást hajt végre. Ezt erősítette még az államháztartás nem igazán erős pozíciója.

Nincs (még) dráma

Ezek szerint a magyar gazdaság az elmúlt egy évben már több jövedelmet használt fel, mint amennyit megtermelt, mennyire tekinthető ez aggasztónak? Három olyan megfontolás is van, ami miatt egyelőre nem kell aggódni:

• Az, hogy 100 forint megtermelt jövedelemhez képest 101,4 forintot használtunk fel, nem jelent óriási billenést az egyensúlyban. a válság előtt évekig 106-109 forintot költöttünk, vagyis sokkal inkább a külföld finanszírozott minket, mint most.
• Nagyon fontos az „egyensúlytalanság” struktúrája. Jelenleg a vállalati szektor a túlköltekező, ide pedig tulajdonosi hitel vagy közvetlen tőkebefektetés (FDI) formájában is érkezik pénz, ezek pedig nem olyan források, amelyek eladósodást okoznak. (Az FDI egyáltalán nem ilyen, de az anyavállalati hiteleket is ki szokták venni a külső adósság tételei közül.) Vagyis bár a külföld finanszírozza a magyar gazdaságot, ennek egy része a szerkezetből következően nem hitelalapú, így az ország külső adóssága továbbra is csökkenő pályán maradhat.
• A kilátások egyensúlyi szempontból nem riasztók. A lakossági megtakarítási hajlandóság akár még emelkedhet is, a vállalati szektor expanziója a lanyha külső környezet mellett várhatóan nem erősödik tovább, az államháztartás pedig végre lépéseket tesz az egyensúlyi költségvetés irányába. Ebből a képből nem jön ki további súlyos romlás, még akkor sem, ha néhány olyan kockázatot is figyelembe veszünk, mint például a nagyon gyors bérkiáramlás.