Miután a jelentések szerint (a vállalásokhoz mérten) eddig egyértelműen elégtelenek a klímaváltozás megakadályozására és hatásai mérséklésére tett nemzeti és nemzetközi erőfeszítések, új intézkedésekre van szükség annak érdekében, hogy elkerülhető legyen a katasztrofális mértékű éghajlatváltozás. Az egyik ilyen régi-új eszközt a szén-dioxid-kibocsátás általános megadóztatása jelentheti, amitől a politikusok évek óta húzódoznak, ám most minden korábbinál nagyobbnak látszik az esély a bevezetésére.

A jelenlegi szabályozási környezetben és politikai teljesítménnyel más országokhoz hasonlóan nagy eséllyel még a korábban klímapolitikai bezzeg államnak tartott Németország sem lesz képes elérni a Párizsi Klímaegyezmégy keretében ígért mértékű szén-dioxid-kibocsátás csökkentést. Ebben az ország önmagára nézve kötelezően vállalta, hogy 1990-hez képest 55 százalékkal csökkenti szén-dioxid-kibocsátását 2030-ig; de jelenleg – a nap- és szélenergia gyors terjedése ellenére – mindössze 32 százalékkal marad el a közel három évtizeddel ezelőtti szinttől, miközben a 2020-as cél eredetileg 40 százalékos csökkentésről szólt. Ezért a mindenkori német kormány munkáját 1963 óta segítő tekintélyes gazdasági szakértői tanács a szén-dioxid-kibocsátás széles körű megadóztatását javasolja, amellyel szerintük már elérhető a cél.

Az elképzelés szerint a karbonadó (vagy más néven klímaadó, szén-dioxid-kibocsátási járulék, emissziós díj, szennyezési ár, stb..) a kibocsátás csökkentésére és az ezt célzó innovációs tevékenység fokozására ösztönözné az érintetteket, az ebből származó bevételeket pedig az állampolgárokhoz visszajuttatva a kedvezőtlen társadalmi hatások is mérsékelhetők. Az üzemanyagokra és a fűtőolajra kivetendő elvonással konkrétan a szállítás-közlekedési ágazat, az épületek és az agrárium, vagyis azon szektorok szén-dioxid-kibocsátását terhelnék meg, amelyek nem vesznek részt az EU emisszió-kereskedelmi rendszerében (EU ETS).

A német kormányzati szakértői testület úgy véli, egy tonna szén-dioxid kibocsátására 25 és 50 euró közötti adót kellene kivetni, és Svenja Schulze környezetvédelmi miniszter is elfogadhatónak tartana egy 35 euró körüli kezdeti értéket. Ez literenként átszámítva mintegy 8-9 forintos drágulást okozna a benzin és dízel árában, vagyis nincs szó kibírhatatlan extra terhekről. Ettől egyébként a zöldek 40 eurós javaslata sincs messze, vagyis nincs szó áthidalhatatlan politikai szakadékról, noha egyelőre a kompromisszum sem tűnik közelinek. A kérdésről az Angela Merkel kancellár által a klímaügyben területileg leginkább érintett nyolc miniszterből felállított klímakabinet fog dönteni várhatóan szeptemberben egy átfogó klímavédelmi törvénycsomag részeként, amelynek megalkotására a koalíciós megállapodásban is ígéretet tettek.

Az elképzelés szerint a szén-dioxid-kibocsátási járulék összehangolt globális bevezetése is elengedhetetlen a klímaváltozás jelentette kihívások megoldása érdekében. Az uniópártok részéről olyan ötlet is felmerült, amelynek értelmében a szállítás-közlekedési ágazatra és az épületekre is kiterjesztenék az EU már működő kibocsátás-kereskedelmi rendszerét. Ezzel a liberális FDP is egyet ért, azonban a párt szerint a lépésnek EU szinten kell megtörténnie. Az EU ETS rendszer reformja azonban vélhetően éveket venne igénybe, ezért Merkel – aki a direkt szénadót elutasítja, már csak azért is, mert a koalíciós szerződés ígéretet tett arra is, hogy nem emelik az adóterheket – inkább egy olyan megoldásra hajlana, amely az e téren hasonlóan gondolkodó országokat, például Franciaországot és Hollandiát vonná be a közös cselekvésbe.

Merkel szerint a kibocsátás fizetőssé tételét kizárólag a szociális egyensúly biztosításával szabad bevezetni. Ez egybecseng Peter Altmaier gazdasági miniszter álláspontjával is, aki egyelőre nem támogatja az erre vonatkozó terveket, mivel szerinte az elvonás nem lenne hatékony eszköz, érdemben nem csökkentené a CO2-kibocsátást, ezzel szemben sokakra jelentős terheket rakna. Nem sávos adóztatásról lévén szó, az erről szóló vitában gyakran hangoztatott érv, hogy az alacsonyabb jövedelműekre arányaiban jóval nagyobb terhet rakna egy ilyen elvonás. A befolyó összeg zöme ezért a terv szerint nem a kincstár általános bevételeit gyarapítaná, hanem valamilyen formában visszajuttatnák az állampolgároknak, amiből a rosszabb gazdasági helyzetűek nagyobb mértékben részesülhetnének. Vélhetően a politikusi aggályokra tekintettel a gazdasági szakértők javaslatukban nem is használják az ‘adó’ szót, ehelyett leggyakrabban a ‘díj’, ‘illeték’ vagy ‘ár’ szó szerepel. A tervezett elvonás hétköznapi értelemben valóban nem adó, a javaslattevők azonban a kifejezéshez kapcsolódó negatív asszociációk miatt is kerülendőnek tarthatták azt, hiszen egy új adó bevezetését sohasem könnyű elfogadtatni a társadalommal.

A CO2-kibocsátás fizetőssé tétele nem csak Németországban téma. A European Association of Environmental and Resource Economists (EAERE) júniusban szénadó bevezetésére sürgette az EU-tagországok kormányait a szállítás-közlekedés- és az ingatlanszektorban. A nemzetközi közgazdász társaság szerint a kibocsátás ingyenességének felszámolása kínálja a legköltséghatékonyabb megoldást a klímasemlegesség elérésére. A szervezet szerint a költségeket a nemzetközi repülési és hajózási ágazatnak is viselnie kell, és a karbontarifák kivetését szükségesnek tartaná az EU-ba érkező árukra is, hogy a szigorúbb klímapolitika ne hozza versenyhátrányba az európai vállalkozásokat. (Ezt kizárólag többoldalú megállapodások révén tartja kivitelezhetőnek, szigorúan nem protekcionista fegyverként.) Ezen túl az EU működő emisszió-kereskedelmi rendszerének szigorítását is kívánatosnak tartják; csökkentenék az ingyenes és növelnék az aukción megszerezhető engedélyek arányát. Hasonló lépéseket a tengerentúlon is számosan, köztük több Nobel-díjas közgazdász sürgette a közelmúltban.

A téma egy olyan időszakban került napirendre, amikor az EU a tagországok nagy többségének támogatásával igyekszik közös kötelező céljává emelni a 2050-es nettó nulla üvegházgáz-kibocsátás elérését. Ezt csak négy ország kormánya ellenezte, Csehországé, Észtországé, Lengyelországé és Magyarországé, azonban értesülések szerint bizonyos feltételek elfogadása esetén ezek is hajlandók beállni a terv mögé. De nem csak ezekkel az országokkal van gond. Egyre több állam tűz ki maga elé ambiciózus célokat a klímasemlegesség elérésére vonatkozóan, azonban az ezek eléréséhez szükséges konkrét politikai döntések meghozatalától már többnyire tartózkodnak. Ennek egyik oka az, hogy a kibocsátáscsökkentés társadalmilag fájdalmas, de minimum kényelmetlen változtatásokat követel meg szinte mindenkitől, melyek nem feltétlen fogják emelni a kormányok népszerűségét minden szavazóréteg körében.

Másrészt nem elhanyagolható tényező a fosszilis energiaipar lobbiereje sem, amely korábban gyakran azt hangsúlyozva érvelt a jelentős emisszióval járó energiahordozók használata mellett és a megújulók ellen, hogy utóbbiak csak támogatásokkal életképesek. Miközben ez egyre kevésbé igaz, éppen a fosszilis energiahordozók élveznek jelentős támogatásokat, és nem is csak azért, mert az államok és maga az EU anyagilag is támogat például nagy gázvezeték-építési projekteket az ellátásbiztonságra hivatkozva. Sokkal inkább azért, mert a szennyezők nem vagy alig fizetik meg, a fosszilis energia árában pedig eddig alig vagy semmilyen mértékben nem jelentek meg azok a költségek (úgynevezett adómentes externáliák), amelyek ezen energiaforrások használata, illetve a környezetben, éghajlatban és közvetlenül az emberi egészségben okozott károk kapcsán jelentkeznek mindannyiunknál.