A New York Times-ban augusztus elején megjelent, a mesterséges méhről szóló vélemény szerzője azt állítja, hogy évente csak az USA-ban 600 ezer terhességet lehetne átalakítani „transzferré” az adoptálás érdekében és egyúttal a női test teljesen „felszabadításra” kerülhetne a biobag-ek, azaz a báránymagzatok esetében már bevált biozsákok révén.
A legújabb amerikai belpolitikai vitákra utalva a The abortion debate is stuck. Are artificial wombs the answer? című cikk nem mást állít, mint hogy a mesterséges méh a gyermekvállalás egyik eszköze, azaz az abortusz valós alternatívája lehet. Az eljárás alapja egy, az egyesült államokbeli Philadelphiai Gyermekkórház szakemberei által 2017-ben kifejlesztett „biozsák”, amelyben egy 22-24 hetes magzat fejlettségi fokán álló báránymagzatot tartottak életben mesterséges körülmények közt úgy, hogy az állat egészségesen jöhetett világra. (Erről a témáról egyébként jómagam is írtam a Milyen lesz az ember 2025-ben? címmel itt, a Portfolo hasábjain több mint két éve, amikor a technológia még kezdeti fázisban volt.)
Kérdés, hogy egy mesterséges méhnek milyen lehet a fogadtatása? Rövid távon bizonyára vitát és megrökönyödést vált majd ki, hiszen forradalmi találmányt jelent. Ha viszont úgy nézzük, hogy ma már egy 500 grammos, koraérett babának akár 90% feletti is lehet a túlélési esélye a világrajövetelkor, akkor egy abortálásra váró bébi csupán annyira „életképtelen” a modern technológia segítsége nélkül, mint egy fél kilós koraszülött csecsemő, aki kizárólag egy mesterséges eszköz, azaz egy inkubátor segítségével maradhat életben az anya testén kívül.
Talán kevesen tudják, hogy a koraszülött gyermekeket megmentő inkubátor diadalmenete is nagyon különösen indult, hiszen cirkuszi és vidámparki látványosságként kezdte meg nemzetközi karrierjét az Egyesült Államokban az 1900-as évek elején. A történet kezdetéhez Franciaországba kell visszatérnünk, ugyanis a francia-porosz háború (1870-1871) és éhezés oda vezetett, hogy a népesség drámaian csökkenni kezdett, és a francia közélet, valamint orvostársadalom minden lehetőséget megragadott, hogy a népességfogyást megállítsa a szigorú higiénia elterjesztésétől kezdve az új nőgyógyászati eszközök alkalmazásáig bezárólag.
Egy koraszülött babákkal foglalkozó orvos, Dr. Étienne Stéphane Tarnier a párizsi állatkertben a madárházban lévő keltetők alapján arra a következtetésre jutott, hogy a koraérett csecsemőket is hasonló körülmények közt kellene tartani és így megalkotta a fából és üvegből álló, “couveuse” nevű berendezést. Bár már korábban is voltak olyan eszközök, amelyekkel a kisbabákat melegen tartották, de ez a higiénikus gép meleg vizes tartályt is tartalmazott, amely az egyenletes hő mellett folyamatosan magasabb páratartalmat is biztosított a csecsemők részére, amivel radikálisan lehetett növelni az életben maradás esélyét. Találmányát a L’Hôpital Paris Maternité alkalmazta először 1880-ban és az eredmények bíztatóak voltak, hiszen a veszélyeztetett kisdedek közel 30%-a életben maradt az első három évben, majd még jobban javultak a mutatók. Ennek ellenére az áttörés ekkor még elmaradt.
A világhírnév végül egy Lipcséből az USA-ba kivándorolt vállalkozó, Martin Couney nevű autodidakta orvos üzleti érzékének volt köszönhető, aki az 1896-os berlini világkiállításon mutatta be kezdetleges inkubátorát a szélesebb közönség számára, bár módszere igen kétes volt: a világkiállítások állandó szereplőjeként belépőt szedett a látogatóktól, akik gyakorlatilag cirkuszi mutatványként tekintettek a gépek nélkül egyébként halálra ítéltetett kisbabákra. A mai inkubátor elődjének számító berendezést kiállította többek közt New York-ban, Omahában, Buffalóban és Chicagóban. (Ne felejtsük el, hogy Belgiumban is hasonló módon, félmeztelen bennszülött afrikai embereket mutogattak még az 1958-as világkiállításon is.)
Másfelől Couney a készülékek egyébként elképesztően drága működtetését a kórházak elutasítása miatt csak így tudta fedezni, mert a kétségbeesett szülőktől nem fogadott el pénzt, ugyanis napi 15 dollárt emésztett fel a kezelés gyermekenként, ami ma átszámolva napi 400-500 dollárnak felelne meg. Ezért Couney-t sarlatánnak, az inkubátorokat meg áltudományosnak minősítette az orvostársadalom és az akkori jogvédő szervezetek közül többen is (pl. a New York Society for the Prevention of Cruelty to Children, amely a gyermekek elleni kegyetlen bánásmód ellen lépett fel) vehemensen támadták tevékenységéért, amiben közrejátszhatott az is, hogy Couney-nak nem volt igazolható orvosi végzettsége. Ráadásul a kor hangulata sem kedvezett: az Egyesült Államokban ekkor vált egyre népszerűbbé az eugenika, amely az emberi szelekció darwini magyarázatát jelentette (és később elvezetett a fajelmélet áltudományos magyarázatáig) és a koraszülött kisbabák ebbe az ideológiába nem nagyon fértek bele. Végezetül Couney attrakciója New York városának Coney Island nevű félszigeten lévő, mai is aktív Luna Park nevű vidámparkban kapott állandó helyet 1903-tól négy évtizeden át, ahol az apró gyermekeket meleg fényben megvilágított szekrényekben mutogatták az ámuló látogatók ezreinek, 25 centes belépő fejében.
Ahogy az idő haladt, híre ment, hogy Couney-nál a beadott (vélhetően az erősebb) gyermekeknek már a 90%-a életben maradt, és így több ezer kisgyermek menekülhetett meg neki köszönhetően 1943-ig. Bár Couney élete végén felajánlotta New York kórházainak a berendezéseit, azokat nem vették át. Részben a magas üzemeltetési költségek, részben pedig a nagyon munkaerő-igényes és nagy szakmai gyakorlatot igénylő ápolói tevékenység miatt. Ennek ellenére később egyre több amerikai kórház kezdte alkalmazni a berendezést, mivel a koraszülött bébik száma a második világháborút követően egyre nőtt.
Annak ellenére, hogy az 1920-as években vezető halálok volt a csecsemők körében a koraszülöttség (minden harmadik csecsemő emiatt hunyt el), Couney már nem élhette meg, hogy az első speciális kórházi koraszülött-részleget létrehozzák az USA-ban, ami 1976-ban következett be. Az inkubátorok elterjedését gátolhatta az is, hogy a technológia még jelenleg is nagyon drága: egy 3000 grammos babánál is ezer dollár körüli költségekkel lehet számolni, míg egy 500 grammos kisdedeknél a kétszázezer dollárt is elérik a kiadások, összességében pedig közel 50 milliárd dolláros éves szintű kiadást jelent a koraszülött csecsemők ellátása az Egyesült Államokban.
Ami érdekes, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint még az elmúlt két évtizedben is – mindössze három ország kivételével – mindenütt nőtt a koraszülések száma és még a fejlett országokban is a gyermekek 8-9%-a szorul ellátásra azért, mert idő előtt jön világra. Amellett, hogy nagyságrendileg javult a technológia és megjelentek az olcsóbb berendezések is, továbbra is magas azoknak a gyermekeknek a száma és aránya, akik ugyan nem haltak meg, de egész életükre szóló fizikai, értelmi vagy éppenséggel érzékszervi fogyatékossággal élik túl a koraszülöttséget. (Jelen írás szerzője is inkubátorban kezdte meg életét és elvesztette hallásának 80%-át.)
Visszatérve a mesterséges méhre, a jelenlegi fejlődés alapján akár egy olyan út is elképzelhető, hogy az abortusznak, mint a magzat halálához vezető opciónak a jogi lehetősége megszűnik, hiszen a nem kívánt magzatok esetében egy – a terhesség-megszakításhoz hasonló, bár annál jóval drágább – műtét, illetve kezelés keretében az életet fenntartó, mesterséges méhet jelentő biozsákok felválthatják az abortuszt.
Az abortusz alapjául szolgáló jog a jövőben tehát a magzat eltávolításának és örökbeadásának jogává válhat. Többé nem egy ember élete feletti döntés lesz, amelynek terhét és felelősségét így nem egyedül a nőknek kell majd viselniük egy életen át, mint ahogy egy inkubátorban lévő csecsemő sem egy forgalomképtelen dolog immáron, hanem egy élő gyermek, aki személy is egyben, annak minden jogával és kötelezettségével.
Mindez miért lehet fontos a jövőben? A biztató, csökkenő trendek (2010 és 2015 között közel 23%-os csökkenés) ellenére még mindig közel 27 ezer abortusz volt 2018-ban hazánkban, miközben a KSH adatai szerint 2017-ben szinte egészen pontosan 40 ezerrel fogyatkozott Magyarország népessége. Ugyanezen idő alatt 2016-ban már közel 900 örökbefogadás történt, ami új rekordnak számít, valamint 2400-ra nőtt az örökbefogadásra várakozó családok száma is. Éves szinten egyre nő a meddőségi problémák terjedése miatt örökbe fogadni kívánók száma is, amellyel összefügghet, hogy a felmérések szerint a családok inkább csecsemőket fogadnának örökbe. Nem beszélve arról, hogy nő azon esetek száma is, amikor meddőségi és egyéb problémák miatt a szülés mint folyamat nem lehetséges.
Magyarán a mesterséges méh nagymértékben csökkenthetné a természetes fogyás mértékét, vagy akár hosszabb távon meg is fordíthatná azt egy változó, a férfiak személyes felelősségét is figyelembe vevő szemlélettel együtt egy nem is olyan távoli jövőben egy olyan országban, ahol ezt a technológiát úgy alkalmaznák, mint ahogy a koraszülött babák esetében a mai – egykoron cirkuszi mutatványként aposztrofált – életmentő inkubátort. Az inkubátor története azt is megmutatta, hogy bizony akár sok évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy egy technológia általánosan az életmentés eszközévé váljon a világban.
A tudomány fejlődése és hihetetlen ütemű innovációi hamarosan újabb és újabb, korábban elképzelhetetlen (emberi jogi) fejleményeket fognak produkálni, amelyek a nemzetközi jogot is alapvetően fogják megremegtetni.
Emberi jogi szakértőként egy évtizede írt cikkemben (Rövid elmélkedés a modern abortusz-paradoxonról, avagy a szexuális kapcsolatok lehetséges polgári jogi vonatkozásairól egy új Alkotmány fényében az állam életvédelmi kötelezettsége szempontjából) arról írtam, hogy a technológia a jövőben megoldást kínálhat olyan jogi problémákra, amelyek ellentmondásait a társadalom jelenleg nem tudja feloldani – lásd az ember és/vagy személy élethez való joga és a nők önrendelkezési elvének joga között húzódó súlyos, jogi és gyakorlati konflikust. Az írásom ma is aktuális, sőt, a New York Times véleménycikke alapján a belátható jövőben beérhet. A mesterséges méh elfogadottságát talán meggyorsíthatja az, hogy magának a technológiának az alapját a philadelphiai gyermekkórházban fejlesztették ki, Alan W. Flake sebészdoktor vezetésével, aki a kórház magzati kutatásokkal foglalkozó részlegét is vezeti és egyben a Pennsylvaniai Egyetem professzora is.
Miért lenne fontos a paradigmaváltás? Mert „aki egy életet ment meg, egy világot ment meg.”