Fejlett ország, elöregedő társadalom, jelentős megtakarításokkal, amit valahogy kezelni kell – Japán nyugodtan nevezhető a nyugati társadalmak állatorvosi lovának. A japán postabank – Japan Post Bank Co. – a világ egyik legnagyobb betéti állományát, mintegy 1700 milliárd dollárt kezelő pénzintézete, ám évtizetedes, rövid lejáratú japán állampapírok vásárlására alapozott működési rutinja alól az elmúlt évek kihúzták a szőnyeget. A betétállományt így egyre kockázatosabb eszközökbe helyezik, az egyre nagyobb kitettség mögött pedig végsősoron a Japán állam áll – egy olyan helyzettel, ami nemsokára a fejlett világ számos pontján ismerős lehet.

Legfiatalabb olvasóink kivételével aligha lepődik meg bárki azon, hogy egy magát postabanknak nevező pénzintézet elképesztően kockázatosan működik, és biztonságot, unalmas kiszámíthatóságot sugalló nevével ellentétben voltaképpen szerencsejátékot játszik normális banküzem helyett.

Postavállalatok tulajdonában lévő, azokból kinőtt bankok jó néhány országban működnek vagy működtek, és legtöbbjükről tényleg nem lehet mondani semmi izgalmasat. Feltéve, ha nem tartjuk izgalmasnak azt a tényt, hogy a számukra kínálkozó üzleti modell alapvetően két versenyelőnyre épül az „igazi” bankokkal szemben. Az egyik ezek közül a fiókhálózat megspórolásának lehetősége, hiszen a postahivatalok használhatók értékesítési pontokként, ez az online bankolás korszaka előtt nagyon jelentős tényező volt. A másik versenyelőny pedig a pénzügyi tudatosság tekintetében átlag alatti, de megtakarításokra képes és hajlandó ügyfélkör letarolásának lehetősége, ami ugyancsak a megbízható imázsú postai szolgáltatásokhoz kapcsolódó értékesítési pontok sűrű, és mindenhová elérő hálózatából adódik.

Az információs asszimmetria és kihasználásának eszközei

Az első alacsony működési költségeket, a második pedig a piacinál alacsonyabb forrásköltségeket, a betéteseknek fizetett alacsony kamatokat jelent. Az üzleti modell lényege tulajdonképpen az volt, hogy egy értékesítési hálózat a megtakarítások valóságos, kompetitív piacán kívülről gyűjt betéteket, olcsón, ezt pedig valódi banküzem, hitelezési láb nélkül bejuttatja a hitelpiacra, nagy, „igazi” bankoknak, vagy egyenesen az államnak kölcsönadva.

Mindaddig, amíg az állam felé sikerül tovább hitelezni a tájékozatlan és fizikailag nem mobil megtakarítók pénzét, azonos devizában, rövid lejáratú, likvid kötvényeken keresztül, addig nincs is semmi baj, a „postabank” lényegében learbitrálja az információs aszimmetriát, illetve hatékonyan megszervezi és magára vállalja a fizikai távolságok leküzdésével és a piacépítéssel járó költségeket. Ezt persze némileg karcosabban is meg lehet fogalmazni, de maradjunk most egy szigorúan technikai megközelítésnél.

A modell kétféleképpen múlhat ki. Lecsökkenhet az információs aszimmetria, azaz a betétet elhelyező ügyfelek elkezdenek egyre kevésbé békés birkanyájként viselkedni, (eddig bírtuk ki tehát a szigorúan technikai megközelítés melletti elköteleződésünket), így a postabank vagy megszűnik, vagy az unalmas, de jól fizető birkanyírás helyett elkezd rendes bankként működni, jobb híján piaci forrásköltségen finanszírozni magát, az így kölcsönvett pénzt pedig kemény versenyben kell megfelelő minőségű és mennyiségű ügyfélnek kihiteleznie.

A modell kivérzésének másik útja az, hogy az információs aszimmetria ugyan kellőképpen nagy marad az idő múlása, az aszfaltozott úthálózat és a telekommunikációs infrastruktúra fejlődése, továbbá a járványos betegségek és az analfabetizmus visszaszorulása ellenére, de az olcsón begyűjtött betéteket a postabank nem tudja hová kihelyezni, legalábbis nem a jól megszokott tutiba, rövid lejáratú, likvid, a betétekkel azonos devizában denominált, jó minőségű állampapírokba. Ekkor van ám a nagy baj.

Így járt, az utóbb említett pályán indult el az elmúlt években a japán postabank (Japan Post Bank Co.), ami nem valamiféle marginális játékos, hanem a világ egyik legnagyobb betétállománnyal rendelkező pénzügyi intézménye, előfordul, hogy ebben a tekintetben a legnagyobb a legnagyobbak között. Jelenleg mintegy 1.700 milliárd dollárnyi, természetesen japán jenben denominált betéten üldögélnek – ezt a hatalmas almát egy jóval kisebb körtével összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy ez hozzávetőleg a magyar GDP tizenkétszerese… postabanki betétben.

Az állam felé való rentábilis továbbhitelezés lehetősége pedig megszűnt, és semmiféle reális remény nem lehet a szép idők visszatérésére. A japán jegybank folyamatos és agresszív mennyiségi könnyítése a hatalmas államadósság ellenére garantálja a nagyon alacsony hozamokat, sőt, a Bank of Japan a nagy jegybankok között egyedüliként hivatalosan targetálja a hozamgörbe hosszú oldalát is. A rövid oldalt alighanem csak szakmai kíváncsiságból nézegetik a postabank treasury-jének munkatársai, de a fenti okból a hosszú oldalon sem láthatnak semmi szívderítőt. Még a 10 éves japán állampapírok hozama is negatív, ahogy egyébként a németeké is.

Az egyszerűen működő, de gigantikus pénzügyi intézmény becsült forrásköltsége 57 bázispont, azaz a betétállományuk után összességében évi 0,57%-ot fizetnek a betéteseknek – miközben még a 40(!) éves lejáratú japán állampapírok hozama is alig haladja meg a 0,4%-ot. A modell tehát halott, illene erről értesíteni a hozzátartozókat is. Csakhogy ez politikailag lehetetlennek tűnik.
A japán postabank, amely egyébiránt állami többségi tulajdonban van, de tőzsdén is forog, nem egyszerűen egy vállalat, amely a gazdasági racionalitás mentén szervezi a tevékenységét, hanem egy nemzeti intézmény, olyan része az állami infrastruktúrának, mint például a vasúthálózat. Sok rurális körzetben ez az egyetlen fizikailag elérhető pénzügyi szolgáltató, és az ott minimális, de pozitív hozammal, megkérdőjelezhetetlen biztonsággal elhelyezhető betét hozzáférhetősége politikai értelemben tulajdonképpen egyfajta alapvető közszolgáltatásnak minősül, és ezért érinthetetlen.

Kockázatvállalás 1.0 – az árfolyam

Ha pedig a betétesekkel nem merik közölni, hogy ez így nem megy, sőt még azt sem merik megtenni, hogy lenullázzák a betéti kamatokat, vagy díjakat terhelve fokozatosan leépítsék a betétállományt, udvariasan elkergessék az ügyfeleket, akkor marad a nagy levegő, a csukott szem, és az agresszív kockázatvállalás. Természetesen a betétesek tudta nélkül – hiszen, ha kapnának a nyakukba egy jófajta MiFID II szabályozást, megtanulnák, hogy merre lakik az úristen, de addig is legalább a betétes nyugodt, a gyomorgörcs megmarad a menedzsmentnek.

Az agresszív kockázatvállalás első fokozata természetesen az amerikai állampapírpiac, egyrészt a japán megtakarítói volumenek el sem férnének máshol, másrészt a komolyan vehető országokban egyedül ott van értelmezhető kamat a hozamgörbe rövid oldalán. A hosszabb futamidővel járó addicionális kockázat vállalásán, a lejárati mismatch súlyosbításán legalább ebben az eszközosztályban nem kell gondolkodni, lévén az amerikai hozamgörbe irgalmatlanul lapos, sőt, az invertálódással flörtöl jó ideje. Amikor tehát a japán postabank a betétesei pénzéből rövid amerikai állampapírt vásárol, akkor „mindössze” az árfolyamkockázatnak teszi ki magát és a betéteseit.

A „mindössze” nem véletlenül van idézőjelben. Tekintettel arra, hogy a postabank eszközeinek már a harmada külföldi, a jen egy érdemi, de messze nem falrengető erősödése maga alá temeti a bank tőkéjét, aztán futhat, ki merre lát. Persze a Bank of Japan és a kormány majd figyel, eladnak ő annyi jent, ha erősödni akarna, amennyit még nem látott a világ, baj esetén pedig lenne állami tőkepótlás, betétgarancia, és minden, ami ilyenkor kell. Egy ilyen helyzetben aztán egy idő után nem is kellene mesterségesen gyengíteni a jent, gyengülne az magától is, de ezzel csak óvatosan, a jen sokkok idején bekövetkező esetleges gyengülésére spekulálókat ugyanis egyelőre rendre hősi halottaik között tartják számon a szervezett pénzügyi piacok.

Kockázat 2.0 – úgy veszik a struktúrált hiteleket, mintha nem lenne holnap

Az árfolyamkockázat azonban messze nem az egyetlen dolog, amiről a 97 éves, de kitűnő egészségnek örvendő Watanabe néninek MiFID II szabályozás hiányában elfelejtettek szólni a helyi postahivatalban. A postabank – a hasonló cipőben járó többi japán bankkal és pénzügyi intézménnyel egyetemben – elkezdte nagykanállal enni a csomagolt, strukturált hiteleket az amerikai és az európai piacokon egyaránt, ezeket kifejezetten a japán intézményi befektetők miatt van értelme legyártani mostanában, ők ugyanis kínjukban mindent megvesznek, amire a kibocsátónak sikerül szerezni egy jó hitelminősítői besorolást. A csomagolt hiteleket a 2008 előtti világban is azzal adták el, hogy jól diverzikifáltak, és ezért biztonságosak, továbbá konzervatív feltételezések mentén vannak összeállítva.

A valóság azonban az, hogy egy ilyen konstrukcióban a legkockázatosabb komponensek megfertőzik a legjobb minőségű kibocsátok adósságait is, főleg azért, mert igazából senki nem tudja, akinek tudnia kellene, hogy mi van bennük. Amikor pedig „helyzet van”, akkor kihajítanak minden ilyesmit az ablakon, és a piac percek alatt halálra ítél mindenkit, akit csak hírbe hoznak azzal, hogy ilyen kitettsége van. Lehet, hogy ebből leghamarabb csak 10 év múlva lesz baj, de az akkor 107 éves, és továbbra is makkegészséges Watanabe nénit akkor is ki kell fizetnie valakinek – jelesül a Bank of Japan által szemérmesen, de mégiscsak direktben finanszírozott központi költségvetésnek.

A nyugati világ állatorvosi lova

Japánt egyebek között azért érdemes tanulmányozni, mert a pénzügyek tekintetében jó eséllyel ugyanazon a pályán mozog, mint Európa vagy az USA – néhány évtizeddel előttünk. A megtakarítók, főleg az elöregedő társadalmakban megtakarítók jövendő kínjainak állatorvosi lovaként szolgál, a postabank pedig a beteg ló egyik leglátványosabb tünete. A 97 éves, de makkegészséges Watanabe néni után felkészül a 79 éves, drága gyógyszereket szedő, de jó karban lévő Frau Schmidt.

Címlapkép: Tomohiro Ohsumi/Bloomberg via Getty Images