A tavalyi év legnépszerűbb, leglátogatottabb hazai kiállítása a Nemzeti Galéria Frida Kahlo-tárlata volt (Frida Kahlo. Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból). Szintén tavaly, a londoni Victoria & Albert Museum is a karizmatikus mexikói festő köré szervezte az egyik legsikeresebb kiállítását. A Frida Kahlo: Making Her Self Up a művész személyes tárgyaiból, leveleiből, ékszereiből, ruháiból válogatott. A két kiállítás egybeesése és vitathatatlan népszerűsége arra is rávilágít, hogy a festő művészete és személyisége, az a tudatosan kialakított imázs, amely megnyilvánult az öltözködésében és a viselkedésében, egyaránt fontos szerepet játszik abban, hogy ma Fridával nem lehet „mellélőni”, legalábbis nagyon úgy tűnik. Ki ezért, ki azért találja meg benne rajongása, érdeklődése tárgyát.
Feminista, popkulturális ikon, aki ruhákról, tetoválásokról, címlapokról néz vissza ránk, művész, akinek a képei a valóság és a képzelet határán billegnek, újra és újra kérdéseket ébresztve a szemlélőben. Annak, hogy a Frida-jelenség ilyen átütő erejű, az egyik oka az lehet (a tudatos brandépítésen túl), hogy a festőről kialakult kép nagyon koherens. Az ikonikus stílusjegyek visszaköszönnek a festményeken, csakúgy, mint a magánéleti traumák, politikai- és világnézetek. Kahlo művein gyakran meglepő kompozícióval, egymáshoz látszólag kevéssé kapcsolódó motívumokkal találkozhatunk, amelyek álomszerű hatást keltenek. Önarcképein tradicionális, színes viseletben, virágokkal ékesítve, növények és az állatai körében festi meg magát, gyakran megmutatva a baleset következtében kialakult testi problémáit, traumáit. A festményeken feltűnnek a prekolumbián és az azték mitológia elemei, vallási szimbólumok és állandó szereplő a halálközeliség is. Az önarcképek esetében minden motívum és objektum fontos jelentőséggel bír, a szemlélő is érzi, nem véletlen felbukkanó tárgyakkal áll szemben. Hasonlóan tudatos válogatásról van szó egy mennyiségileg kevésbé hangsúlyos, ám hasonlóan fontos együttes esetében is, a csendéleteknél.
„Virágokat festek, mert így nem halnak meg” – mondta Kahlo Josep Bartolí festőművésznek a negyvenes évek második felében. Lola Alvarez, mexikói fotóművész, Frida barátja beszámolt arról, hogy a festő mindig tartott friss gyümölcsöket és virágokat maga körül, amelyekből csendéleteket készített, folyton átrendezve őket. A csendélet műfaja keletkezésétől kezdve az élet és a halál kérdéseivel fonódott össze. A hervadó virágok, rothadó gyümölcsök-zöldségek az elmúlást, az evilági javak halmozásának hiábavalóságát jelképezték. A vanitas-csendéleteken megjelenő koponyák, homokórák, gyertyacsonkok is a halandóságra hívják fel a figyelmünket. A virágok ikonográfiája, szimbolikus jelentése, gyógyhatása réerősített a kép egészének mondanivalójára. Frida egész életének szerves része volt a halál gondolata.
Pitahayas című 1938-as festménye szerepelt az azonos évben megrendezett, New York-i szürrealista kiállításon, majd egy évvel később Párizsban is. A képen pitaják, más néven sárkánygyümölcsök láthatók, egy kaktusz és egy vulkanikus kőzet előtt. A kép meglepő eleme a jobb felső sarokban lévő, sziklán ülő csontváz, amely a kaszáját a gyümölcsök felé tartja. A kép üzenete az lehet a néző számára, hogy meg kell becsülni az életet a jelenben, mert egy pillanat alatt elmúlhat. Érdekesség, hogy egy fotó tanúsága szerint a festményen lévő csontváz eredetileg mosolygott. Franciaországból hazatérve Frida kitörölte ezt a mosolyt. Ebben az évben vált el egyébként Diego Riveratól. Hasonló átfestésen esett át Föld gyümölcsei című csendélet is, amelyen a kék ég lett felhősebb és sötétebb a hazatérést követően.
A Xóchitl (Az élet virága) című kisméretű kép szintén 1938-ban készült, és szerepelt az André Breton által rendezett 1938-as párizsi kiállításon is. A virágszerű képződményben valójában a férfi és a női minőség találkozik és egyesül. A Xóchitl a navatl nyelvben virágot jelent. A festményhez a vizuális forrás az 1500-as években keletkezett azték Mendoza-kódex egyik képírásjele, az Achaxoitla (virágokban és nádban bő hely) lehetett, amelyen egy nádszál hatol át egy virágon. Frida a magyar származású Nickolas Muraynak írt leveleiben magát gyakran Xóchitl-nak nevezte. Az erotikus töltetű kép az ágya mellett lógott.
Az 1944-es Az élet virága című kép a nőiséggel kapcsolatos. A piros levelekből kinövő mandragóra belső női nemiszerveket formáz, a petefészkek és a méh hiányoznak. A mandragóráról úgy tartották, hogy a terméketlenség kezelésében hatásos lehet, a Teremtés Könyvében Ráhel is ezt a növény használta, hogy fia születhessen. A képen Frida saját traumáját, terméketlenségét fogalmazhatta meg.
Ahogy az egészsége romlott, Kahlo egyre több csendéletet festett. Talán azért, mert fizikailag könnyebb volt kiviteleznie őket, de az sem zárható ki, hogy azért, mert érezte a vég közeledtét. Egy évvel az aktív életének végét jelentő gerincműtét előtt, 1945-ben festette a Magnóliák című művét. A nyugodt, problémamentes képen a magnóliák a virágzás különböző fázisaiban láthatók. Az 1951-es Lágrimas de coco (Kókuszkönnyek) egy szóvicc, a krokodilkönnyekre utal (lágrimas de cocodrilo). A kép kevésbé precíz, mint a korábbiak, valószínűleg a fájdalomcsillapítók és nyugtatók hatása miatt. A mexikói zászlón eredetileg egy ajánlás szerepelt.
Frida Kahlo a szenvedéseit és a szenvedélyeit átültette a festményeibe. Az önarcképeibe éppúgy, mint a csendéleteibe. Műveit értelmezni és bekategorizálni egyaránt kihívást jelent. Képein gyakran szürrealista víziók tűnnek fel a szemünk előtt. Mexikóvárosban André Breton 1940-ben nemzetközi szürrelista kiállítást rendezett, amelyen Frida és Diego képeit is kiállították. A festő viszont nem tartotta magát szürrealista alkotónak. Frida Kahlo, André Breton, Mexikó és a szürrealizmus kapcsolatáról szeptember 9-én Lantos Adriána művészettörténész, a budapesti Kahlo-kiállítás kurátora tart előadást az érdeklődőknek. A programról bővebb információt itt talál.
Forrás: Salomon Grimberg: Frida Kahlo’s Still Lifes: „I Paint Flowers So They Will Not Die”. In: Woman’s Art Journal, Vol. 25, No. 2. pp. 25-30.
Szerző: műtárgy.com