Példátlan nyomás nehezedik a globális energiarendszerre, a fogyasztást egyre magasabbra hajtja a népesség és a gazdaság növekedése, azonban az ellátás még mindig nagyrészt a fosszilis energiahordozóktól függ, amelyek a klímaváltozást elsősorban okozó szén-dioxid-kibocsátás fő forrásai. A berlini Nemzetközi és Biztonsági Ügyek Intézete (SWP) négy forgatókönyvet vázolt fel a globális energiaátmenet, vagyis a tiszta energiaforrásokra való áttérés lehetséges kimenetelét modellezve, amelyek közül csak egy kecsegtet sikerrel. A tanulmány szerzőinek végkövetkeztetése szerint a Föld élhetőségének biztosításához a jelenleginél jóval több többoldalú megállapodásra, bőségesebb finanszírozásra és együttműködésre lenne szükség.

A mérföldkőnek tartott Párizsi Klímaegyezmény óta eltelt éveket az elért eredmények szempontjából megvizsgálva a „haladás hiánya” látszik – fogalmaz a World Economic Forum jelentése (A hatékony energiaátmenet elősegítése 2019), amely több mint megkérdőjelezi a folyamatban lévő erőfeszítések megfelelőségét és átértékeli a kihívás nagyságát. Tavaly sosem látott magasságba emelkedett a globális szén-dioxid-kibocsátás, a Föld átlaghőmérséklete pedig már most közel 1 fokkal magasabb a referenciának tartott iparosodás előtti szinthez képest (1750). A világ energiaellátásának dekarbonizációja és a fenntartható, megfizethető és biztonságos energiarendszerre való áttérés tehát ugyan elkezdődött, de egyáltalán nem a szükséges ütemben.

Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) legutóbbi jelentése szerint a 21. század közepéig gyakorlatilag nullára kellene csökkenteni a globális szén-dioxid-kibocsátást, ellenkező esetben a Föld átlaghőmérsékletének emelkedése 2100-ig jóval meghaladhatja a Párizsi Klímaegyezményben a világ országai által rögzített 1,5, de legfeljebb 2 Celsius-fokot az iparosodás előtti szinthez képest. Ez pedig szinte biztosan olyan mértékű klímaváltozáshoz vezetne, amely nem csak a környezetre, de az emberi civilizációra nézve is katasztrofális következményekkel járna. A témában megjelent legújabb elemzések szerint a hőmérséklet emelkedését akkor sem sikerülhet a kitűzött határon belül tartani, ha az országok kormányai betartanák a 2015-ös Párizsi Klímegyezményben vállaltakat. De nem ezt teszik. Annek ellenére sem, hogy a választók az utóbbi időben egyre több városban tartanak jelentős tömegeket megmozgató tüntetéseket, számonkérve a kormányokon, hogy miért nem tudnak/kívánnak az emberiséget fenyegető legnagyobb kihívással foglalkozni.

Hogy milyen kifutása lehet az eseményeknek, arra nézve a berlini Nemzetközi és Biztonsági Ügyek Intézete (SWP) munkatársai kidolgozták és a Nature magazinban publikálták a globális energiaátmenet négy legvalószínűbb forgatókönyvét. Az egyes szcenáriók megvalósulásának esélyét ugyan nem határozták meg a tanulmány készítői, de következtetéseik erős figyelmeztetést hordoznak magukban a döntéshozók számára.

1. Nagy Zöld Üzlet

Ez a forgatókönyv teljeskörű együttműködést feltételez, amelynek, illetve a globális konszenzusnak köszönhetően az országok összehangolt nemzetközi politikai cselekvéssel gyorsan és sikeresen lépnének fel az éghajlatváltozás ellen. A legnagyobb gazdasági erővel rendelkező államokat tömörítő G20 e forgatókönyve szerint bőkezű Zöld Klímaalapot hozna létre a szükséges lépések támogatására, amelynek finanszírozási ereje jóval meghaladná a Párizsi Klímaegyezményben meghatározott évi 100 milliárd dollárt.

A pénzügyi piacok ezen forgatókönyv megvalósulása esetén gyors ütemben fektetnének ki a fosszilis eszközökbe, illetve allokálnák újra a tőkét a tisztaenergia-ipari vállalatokhoz, így a Fortune 500 listát már 2030-ra zöld technológiai cégek dominálhatják.

A világ országai ebben az esetben sikeresen osztanák meg egymással a dekarbonizáció hasznát, ami az új geopolitikai feszültségek esélyét is csökkenti. Az olajtermelő országok valamilyen formában kompenzációban részesülnének a fenntartható gazdaságra való zökkenőmentes áttérés biztosítása érdekében, elkerülve ezzel egyúttal azt is, hogy a fosszilis korszak végéhez közeledve olcsó olajjal és gázzal árasszák el a világot. Amennyiben ez a kölcsönösen előnyös forgatókönyv valósulna meg, azzal szinte mindenki nyerne klíma- és biztonyságpolitika tekintetében egyaránt, vagyis win-win helyzetet eredményezne.

2. Technológiai áttörés

Ez a forgatókönyv jelentős technológiai áttörést feltételez, amelynek köszönhetően, például az energiatárolásra hosszabb távon is megoldást nyújtó technológia megtalálása tovább gyorsítaná a megújuló energiaforrások terjedését, illetve a dekarbonizációt. Méretük, technológiabarát szabályozói környezetük és ipari óriásvállalataik miatt az Egyesült Államok és Kína állhat a folyamat élére.

Amennyiben azonban ez a forgatókönyv valósul meg, az egyfajta tiszta-technológiai hidegháborút is előidézhet, amelyben a világ országai két nagy táborba tömörülhetnek. A technológiai élenjárók vezető szerepéhez nem férne kétség, a többi ország pedig különböző mértékben közelítene egyikhez vagy másikhoz, regionális blokkokat alkotva és versengve. A blokkok a szükséges nyersanyagokhoz, például az olyan ritkaföldfémekhez való hozzáférést is kontrollálhatják, mint a lítium vagy kobalt, de akár a technológiákhoz való hozzáférést is korlátozhatják a blokkon kívüli országok számára.

Ez a forgatókönyv a fosszilis energiahordozók gyors helyettesítését és a klímaváltozás hatásainak enyhítését is lehetővé tenné, azonban nem mindenkinek. A tanulmány készítői lehetségesnek tartják, hogy bizonyos régiók, például a kevésbé integrált Európa lemaradhatnak a versenyben Kína és az Egyesült Államok mögött, míg Oroszország Kínához igazodna. Bizonyos feltörekvő államokat szintén kizárhatnak abból, hogy részesüljenek a fejlett energia know-how-ból, mindez pedig összességében kétségessé tenné a fenntartható fejlődési célokat.

A fosszilis energiahordozók exportjára berendezkedett országok közül várhatóan több nem lesz képes gyorsan alkalmazkodni a kereslet zuhanásához, ami a politikai feszültségek fokozódásához vezethet például a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában vagy szubszaharai régióban.

3. Piszkos nacionalizmus

Amint a cím is utal rá, a négy vázolt szcenárió közül kétségkívül ennek megvalósulása járna a legrosszabb következményekkel a világra nézve. A forgatókönyv szerint a populista politikusok a világ legnagyobb demokráciáiban is hatalomra jutnak, és az önellátásra, a hazai energiaforrások favorizálására, illetve a munkahelymegtartásra hivatkozva a megújulók mellett jelentős részben a szennyező fosszilis energiaforrások kitermelését és felhasználását is támogatnák.

A nemzetközi szervezetek, például az ENSZ és együttműködések, például az ENSZ éghajlat-változási keretegyezményének pozitív hatásai gyengülnének, ahogyan az EU közös politikája is, mivel a politikai vezetők a nemzeti érvre hivatkozva egyre kevésbé lennének hajlandók egyetérteni és együttműködni.

Mindez nagy valószínűséggel a Párizsi Klímaegyezmény kudarcához vezetne, a klímaváltozás elszabadulna, ami az élelmiszerárak kilövéséhez vezetne, ez pedig egyenes út lenne újabb, a forrásokért, például ivóvízért zajló fegyveres konfliktusok kirobbanásához.

A kormányok saját iparuk védelmére hivatkozva a külföldi energiaipari befektetők ellen hangolnák a közvéleményt, a protekcionizmus pedig az energiapiacokat is széttöredezné, ami a gazdasági hátrányokon túl a dekarbonizációt, vagyis a klímaváltozás elleni küzdelmet is lelassítaná és kudarcra ítélné. A fosszilis energiahordozót exportáló országok a lehető legmagasabb szintre tekernék fel kivitelüket, az árak zuhanása és a kereskedelmi feszültségek mellett is.

4. Sodródás

Gyakorlatilag ez a forgatókönyv mutatja meg azt, hogy mi vár a világra a „business as usual” szcenárió, vagyis a dolgok megszokott mederben történő továbbhaladása esetén. Ebben az esetben, ha nem történik jelentős kedvező változás a klímapolitikai intézkedések terén, az energiaátmenet túlságosan lassú lesz, így pedig esélytelen lesz a klímaváltozást a kezelhető szinten tartani.

A forgatókönyvet, tulajdonképpen a jelenlegi helyzetet, kevés együttműködés jellemzi, és bár a megújuló energiaforrások terjedése folytatódik, a szén, olaj és gáz dominanciája megmarad. Ezzel együtt ahhoz elég gyors lesz a változás, hogy bizonyos nagy nemzeti olajtársaságokat csődbe vigyen, illetve a globális energiaóriásokba olvasszon. A fosszilis energiahordozók exportja kockázatossá válhat, a bevételek zuhanhatnak, a Kőoalj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) pedig összeomolhat. Az export kevesebb országban koncentrálódhat, amelyek együttműködés helyett inkább versengeni fognak, politikai stabilitásuk pedig nagy eséllyel megbomlik.

A már napjainkban is megfigyelhető helyzetben az energiapolitikai lépéseket a klímaszempontok mellett a vélt vagy valós energiabiztonsági megfontolások motiválják, ennek következtében az egyes országok pedig egymástól akár gyökeresen különböző energiastratégiákat követhetnek. Bizonyos régiók nem megfelelő szabályozási környezet vagy az előnyös kooperációkból történő kimaradásának hatására a meglévő gazdasági és geopolitikai egyenlőtlenségek erősödhetnek, ami szintén aláásná a közös fenntarthatósági célok teljesülését.

A prezentált négy lehetséges forgatókönyv is rávilágít arra, hogy a 2020-as évtized politikai döntései kulcsfontosságúak lesznek a klímaharc, illetve annak szempontjából, hogy sikerül-e minimalizálni a kockázatokat és maximalizálni a hasznot. A tanulmány szerzői szerint a kutatóknak és a döntéshozóknak szélesíteniük kell látókörüket, és figyelembe kell venniük az alternatív forgatókönyvek várható kimeneteleit – olyan témák irányába is, amelyek messze-messze túlmutatnak a technológiai kérdéseken.

Címlapkép: shutterstock